A vezető bevisz egy nehéz témát a csapatmeetingre. Néhány másodperc csend után valaki viccelődni kezd. Megint más előveszi a telefonját. Aztán valaki bedob egy oda nem illő sztorit és tíz perc múlva már mindenki másról beszél. Nyílt konfliktus nem volt. Mégis történt valami fontos. Az ilyen pillanatokat általában ellenállásnak hívják, mintha a csapat szándékosan tenne botot a küllők közé. De mi van, ha valójában nem erről van szó? Mi van, ha a csapat valójában védekezik valami ellen, amit még senki nem mondott ki hangosan?
Az ellenállást szokás tudatos elutasításként értelmezni. Mintha az emberek eldöntenék, hogy akadályozni fogják a mindennapok munkáját vagy a változást.
De mi lenne, ha ugyanerre a működésre másképp néznénk és azt mondanánk, hogy a csapatok inkább közös mintákat alakítanak ki, amelyek segítenek elviselhetőbbé tenni a feszültséget? Tekinthetünk erre úgy, hogy egy helyzethez kreatívan igazodik a csapat: létrehoz egy működésmódot, amely valamikor megvédte a konfliktustól, a hibázástól, a megszégyenüléstől, a széteséstől vagy az újabb csalódástól. (John Leary-Joyce: The Fertile Void – Gestalt Coaching at Work, 2014).
Az ellenállás tehát sokszor egyáltalán nem arról szól, hogy a csoport nem akar változni. Sokkal inkább azt mutatja, hogy valamit próbál biztonságban tartani.
A gond akkor kezdődik, amikor ez a védelem automatikusan működik tovább, és már a döntést, a kapcsolatot vagy a fejlődést akadályozza.
Gyors önellenőrzés
Melyik mondatot szoktad a csapatodban a leggyakrabban hallani?
- „Jó, jó, de erről az jut eszembe…”
- „Ez munkahely, maradjunk inkább a szakmai kérdéseknél.”
- „Ha a másik részleg jobban működne, nekünk sem lenne problémánk.”
- „Mondjátok meg pontosan, hogyan kell ezt csinálni.”
- „Pont ugyanarra gondoltam. A számból vetted ki a szót.”
- „Hagyjuk. Ezt már próbáltuk, úgysem lesz belőle semmi.”
Mindegyik mondat másféle csoportos védekezésre utal. Nézzük meg őket részletesen:
1. Dodzsempálya
Amikor a csapatban a téma kezd „forrósodni”, kezdünk közel kerülni valami fontos dologhoz, akkor jön a vicc, a csipkelődés, a telefon piszkálása, vagy a hirtelen témaváltás. Ugyanúgy, mint a dodzsem pályán: közelítünk az ütközéshez, majd az utolsó pillanatban félrerántjuk a kormányt.
Mi történik itt? Épül a feszültség, majd hirtelen a csapat „lehűti” magát és elkerüli a konfliktussal járó ütközést.
2. Jégpáncél
Vannak csapatok, melyek végtelenítve tudnak magvas gondolatokkal, mély szakmai beszélgetéseket fenntartani, miközben azt éljük meg, hogy az intellektus ellenére lapos, monoton, esetenként élettelen a beszélgetés. Még azzal a gondolattal is nehéz eljátszani, hogy mi lenne, ha megkérdeznénk egymást arról, hogy ki, hogy van.
Mi történik itt? A szakértelem biztonságot ad, mert lehet okosan beszélgetni anélkül, hogy bárkinek meg kellene mutatnia a saját érzelmeit. Jégpáncél véd bennünket a nehéz érzelmektől.
3. Projektor
Vannak csapatok, ahol felpezsdülünk, érezzük, hogy itt aztán van energia. Nagy elánnal beszélnek más vezetőkről, részlegekről vagy épp a központról és pontosan tudják, ki mit csinál jól vagy rosszul. Valakit idealizálnak, mást perifériára tesznek. A reflektoruk élesen világít, jellemzően valaki másra.
Mi történik itt? A kifelé irányuló figyelem „megóvja” a csoportot attól, hogy a helyzethez való saját hozzájárulását megvizsgálja. Ha az ok kívül van, akkor a változás kulcsa is kívül van.
4. Kotta
Vannak helyzetek, amikor azt éljük át, hogy a csapat issza az instrukciókat és újabb jóváhagyást kér vagy felfelé tolja a döntést. Gyakran hivatkoznak a helyi szokásokra, a hivatalos eljárásokra, vagy épp bizonytalanítják el magukat, hogy erről dönthetnek-e saját maguk.
Mi történik itt? A kívülről sokszor körültekintő működésmód mögött sokszor az áll, hogy a csapatnak félelmetes belakni a saját felhatalmazását. Mert ha én döntök, akkor enyém a felelősség is. Épp ezért sokkal biztonságosabb kottából játszani és ahhoz a végsőkig ragaszkodni.
5. Akolmeleg
Van, ahol szembetűnő a barátságosság igen magas foka. A csapatban sokkal több a „mi” mint az „én”, gyorsan érnek el egyetértést, kiemelten fontos az összetartozás. Itt a többség ugyanarra gondol és ugyanúgy akarja megoldani a helyzeteket. „Egymás szájából veszik ki a szót.”
Mi történik itt? Amíg mindenki hasonlót gondol, addig biztonságos a csapat. Egy eltérő vélemény könnyen a kapcsolat veszélyeztetésének tűnik. A csapat attól tart – még ha tudattalanul is-, hogy ha teret enged a különbségeknek, szétesik, ezért inkább kisimítja a feszültséget.
6. Személyvonat
Lehet olyan csoportélményünk is, ahol elunjuk magunkat, ahol vánszorog az idő, érezhetően kevés az energia. „Á, inkább nem mondom.” „Ezt már próbáltuk.” Gyakori, hogy a beinduló kezdeményezés elhal. A csoport olyan, mint egy minden állomáson megálló személyvonat: újra és újra nekilendül, de nehezen ér célba. Mi történik itt? A háttérben gyakran korábbi csalódások vannak: félbehagyott projektek, be nem tartott ígéretek, magukra maradt kezdeményezők. A csapat megtanulja, hogy kisebb fájdalom nem remélni.
Mit tehet a vezető?
Az első és legnehezebb lépés: ne oldd fel gyorsan azt, amit látsz. Ne könnyítsd meg, ne vedd át a szót. Ami igazán segít, az a pontos megfigyelés. Először is nevezzed meg azt, amit látsz és semmiképp se a feltételezett szándékot. „Azt vettem észre, hogy amikor ehhez a kérdéshez értünk, többen a telefonjukhoz nyúltak” észrevétel pontosabb, mint az, hogy „megint ellenálltok”.
A második kérdés, amit érdemes feltenni előbb magadnak és aztán a csapatnak is, hogy mit véd ez a működés? Konfliktustól, hibától, széteséstől, megszégyenüléstől vagy újabb csalódástól óvja magát a csoport?
Harmadszor: bár a csapatok működése gyors reagálásra, vagy akcióra sarkall, mégis érdemes lassítani, időt adni magunknak. Egy pontos megfigyelés, egy rövid csend és egy jó kérdés többet érhet, mint a gyors megoldás.
Végül nézd meg saját szereped is. Tedd fel magadnak az alábbi kérdéseket: mivel járulok hozzá, hogy ez a csoportos működés kialakult? Hogyan vagyok benne a döntésekben? Mitől óvom a csapatot?
A védekező kultúra sosem egy döntés eredménye és nem is egy döntéssel oldható fel. Azokban a csapatokban, ahol a védekezés fokozatosan visszahúzódik, általában nem az történik, hogy bevezettük a „nyílt kommunikáció politikáját”, hanem az, hogy elegendő olyan pillanat gyűlt össze, amelyekben biztonságos volt tévedni, ellentmondani, vagy kimondani azt, ami kellemetlen. A pszichológiai biztonság – ahogy Amy Edmondson kutatásai is mutatják – nem a jó hangulat mellékterméke, hanem annak következménye, hogy a csapat következetesen reflektál működésére és kipróbálja, milyen, ha másképp reagál, mint amit a csapat megszokott. Nem bünteti a hibát. Nem söpri szőnyeg alá a feszültséget. Nem oldja fel azonnal a csendet. Ezek apró pillanatok, de hozzásegítik a csapatot a konstruktívabb működéshez. A csoportos védekezések valamikor segítettek fenntartani a biztonságot és az együttműködést. A kérdés mindig az, hogy mikor válnak túl drágává.